Chapter #2 - Vicki's birthday

1975. szeptember 22. de. 7:57

Illinois, Strattford, Madison Street

 
- Ki ne merj menni azon az ajtón, mert kitagadlak! - üvöltötte anyám rekedt hangon a rozzant lépcső tetejéről, szokásos hétköznap reggeli veszekedésünk után. Megrántottam a vállamon lógó egyszerű katonai hátizsákot, ami iskolatáskaként szolgált, aztán kirúgtam a bejárati ajtó helyén lévő, fakeretre feszített szakadt szúnyóghálót, mert természetesen beragadt a kilincs.
- Kösz a szülinapi köszöntést, anya - ordítottam vissza, aztán kirontottam az "ajtón", és erőteljesen bevágtam magam mögött. Anyám még kiabált utánam valamit, amit talán jobb is, hogy nem hallottam. Idegesen megráztam a fejem, majd felpillantottam, és ijedten megtorpantam. Alex támasztotta a feslett faoszlopot a tornác szélén. Vigyorogva vállon lökött köszönésképpen, mire nekem is egy félmosoly ült az arcomra. A barátaim nélkül már rég belebetegedtem volna a depresszióba és az unalomba.
- Boldog szülinapot.

- Kösz - nevettem el magam, aztán elindultunk a járdán parkoló furgon felé. Alex reggelente engem vesz fel elsőként, lévén a szomszédban lakik, azután Scott jön - az ő házuk az utca végében van. Kelly és Blackwell egy utcával arrébb laknak, egymással szemben - általában már a járda szélén ácsorognak, amikor értük megyünk. Már nem is tudom, hogyan jártunk suliba Alex furgonja előtt.
- Milyen a napod? - kérdezte Alex tapintatosan utalva anyám előbbi jelenetére, mire felvontam a szemöldököm. Alex bepattant a volán mögé, én pedig mellé csusszantam. Az sem dobott sokat a lelki állapotomon, hogy mindannyian miattam késünk az iskolából.
- Csodálatos, amint hallod - bólogattam tettetett komolysággal, mire Alex röhögve megrázta a fejét, és nagy zajjal beindította a motort. A rádiós magnóból felbömbölt a Led Zeppelin, mi pedig indulásra készek voltunk.
El sem tudom képzelni, milyen időben érkezni a suliba. Általában már eleve miattam csúszik minden, ha viszont véletlenül időben a furgon első ülésén terpeszkedem, akkor vagy Scott nem találja a nadrágját, vagy Kelly alszik el, vagy esetleg Blackwell tűnik el pár órácskára. Most sem volt másképp - hiába volt a tizenhatodik születésnapom, a nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Ha az egészet felvettük volna kamerára, aztán kétszeresére gyorsítotuk volna a képkockákat, és beraktunk volna alá valami KISS-t, egy tökéletesen filmbe illő jelenet lett volna. Leparkol a furgon Scotték háza előtt, Scott szétszórva a könyveit kirohan az ajtón, fél kezével a farmerjét rángatja magára, a másikkal próbálja a vállán tartani a táskáját, közben természetesen nem hagyja abba a futást, és pofára esik. Mi Alex-szel halálra röhögjük magunkat a kocsiban, mire Scott sértődötten morogva feltépi a furgon hátsó ajtaját, és beszáll a raktérbe. Átgurulunk a következő utcáig, ahol érdekes módon most senki sem toporog a járdán. Aztán Kellyék gyönyörű házának hátsó ajtaján kiront a kócos hajú Kelly, aki elfelejtette átvenni a pizsamafelsőjét, és a táskája sincs nála. Blackwell egy kicsit sem siet, komótosan kisétál a miénkhez hasonlóan lepukkant ház ajtaján, csak pár füzet van nála. Amíg beszáll hátra, Alex közli Kellyvel, hogy pizsi van rajta, mire Kelly a fejét fogva hisztizik egy darabig, aztán visszarohan a házba, és pár perc múlva rendes ruhában jön ki. A táskájáért természetesen vissza kell mennie, így miután Scott elegendően lefárasztott minket az egetverő baromságaival, és ezért Blackwell is jól hátbavágja a cipőjével, végre elindulhatunk, és öt perc múlva Alex hangos fékcsikorgással leparkol a suli kiürült parkolójában.
- Ó, Vicki, boldog szülinapot, ember - jutott eszébe hirtelen Scottnak, ahogy kiugrott a furgonból, mire elnevettem magam. Kelly hirtelen a homlokára csapott, mintha neki kiment volna a fejéből a dolog, aztán bólogatva ő is felköszöntött, miközben elindultunk a gimi bejárata felé. Kicsit átlátszó volt a viselkedése, enyhén túljátszotta a szerepét. Gyanús.
- Köszi, de Kelly, ugye anyukád nem csinál megint meglepetés bulit?
- Mi? Nem - nevette el magát Kelly kínosan, mire összenéztem Blackwellel. Ebből meglepetés buli lesz. - Miből gondolod?
- Semmi, csak... Fura vagy.
- Nem vagyok fura, csak ideges - közölte Kelly, miközben Scott lemaradt tőlünk, és hangosan odacsapva a talpát a betonhoz elijesztett pár a közelünkben tanyázó galambot. Mint egy hétéves. - Elaludtam.
- Tavaly is ez volt - mondtam gyanakvó hangsúllyal, mire Kelly tettetett felhábordással megforgatta a szemeit.
- Hova gondolsz, Vicki? Nem körülötted forog a világ.
- Oké - zártam rövidre egy félvigyor kíséretében, mire Alex és Blackwell azzal a bizonyos "meglepetésbulid lesz, törődj bele" tekintettel fordultak felém.

*
 
- Hol van már Alex? - kezdett bele a tőle megszokott nyavalygásba Scott, miközben velem és Blackwellel együtt a furgon előtt toporgott a járdán. Kellynek valamilyen oknál fogva hamarabb el kellett mennie, az anyukája vitte haza (kicsit sem gyanús), Alexet pedig elnyelte a föld. Bár ősz eleje volt, érezni lehetett, milyen hűvös az idő, ha az ember fél órája egy helyben ácsorog.
- Befagy a seggem - szólalt meg Blackwell, mire abbahagytam a vacogást, és felnevettem. Aaron a tőle megszokott morcos hangulatában volt, és mivel kabát nélkül, pulcsiban volt kénytelen suliba járni, talán nálunk is jobban fázott.
- Nem hiszem el. Mi jobb dolga van annál, hogy minket fuvarozzon? - fordult felénk Scott felháborodva, mire megráztam a fejem.
- Nem tudom. Biztos lecserélt minket - rántottam meg a vállam. Tudtam, hogy Scott mindig komolyan veszi, ha ilyesmiket mondok - most sem volt másképp.
- Gondolod? - kérdezte elkeseredett arckifejezéssel, mire röhögve elfordultam tőle, Blackwell pedig egy lenéző pillantást vetett rá.
- Igen, Artmenson, Alex jobb barátokat talált. Sosem jön vissza, ne is reménykedj - közölte haláli komolysággal, mire Scott sértődötten belerúgott a furgon oldalába.
- Oké, ez nem vicces - emelte felénk a tenyerét, de csak két "te idióta vagy" tekintetet kapott válaszul. - Induljunk el gyalog.
- Indulj, én nem fogok magamból mirelitet csinálni - rázta meg a fejét Blackwell gorombán, és én is a számat húztam.
- Nem tudom, szerintem mindjárt jön. Inkább várjuk meg.
- Ha nektek volt igazatok, és nálunk jobb dolga van, akkor nincs értelme tovább várni - közölte Scott, és már indult is volna hazafelé, csakhogy kicsapódott a suli hátsó ajtaja, és egy bárhol felismerhető, apró kis szőkeség lépkedett ki rajta. Blackwell és én automatikusan megforgattuk a szemünket, Scott pedig megtorpant, és felvette a "macsó vagyok" arckifejezését.
- Szia, Pam - köszönt felé színlelt közömösséggel, mire Pam odafordult, felvonta a szemöldökét, és elindult felénk.
- Kösz, te idióta. Ha nem szólsz neki, észre se vesz minket - lökte vállon Blackwell erőteljesen, Scott azonban már a "hűvös szépfiú" szerepében volt, és nem lehetett kizökkenteni belőle.
- Szia, Scott - állt meg előtte a szőke kilencedikes, mire hitetlenül felnevettem. Hogy lehet ilyen tenyérbemászó?
- Szia, Pam, mi is itt vagyunk! - integettem az arca előtt pár centivel, mire lenéző pillantással felénk fordult, és összefonta maga előtt a karjait.
- Észrevettem - közölte éles hangsúllyal, mire Blackwell egy "nem bírom" kíséretében inkább megkerülte a furgont, és annak a túloldalán várakozott, én pedig arrébb mentem pár méterrel. Nem mintha nem hallottam volna semmit, mert Pam olyan fülsüketítő frekvencián beszél, hogy az egész város hallja, ha megszólal.
- Szóval... Mi újság? - kérdezte Scott közömbösen, mire Pam hasonló színlelt ridegséggel megvonta a vállát.
- Semmi. Ma randim lesz Peter Worth-szal - közölte csak úgy mellékesen, mire Scott egy pillanatra kiesve a szerepéből kiakadt, és felháborodva széttárta a karjait.
- Peter Wo... Mi? Miért pont vele?
- Camaroja van - villantott felé Pam egy hófehér vigyort, aztán cipője sarkának hangos kopogása kíséretében elviharzott. Scott idegesen toporgott egy pillanatig, aztán úgy döntött, ő is felvág.
- Igen? Hát... Enyém ez a furgon! - kiáltotta Pam után, aztán rácsapott Alex kocsijának oldalára, mire az furcsán nyekeregni kezdett. Scott megijedve lépett arrébb, én meg kiröhögve megráztam a fejem. Nem hiszem el, hogy ember lehet ilyen hülye. - Ne nevess már!
- De... Áá - legyintettem, és halkan nevetgélve néztem, ahogy Scott dühöngve eltrappol. Elindult hazafelé, gyalog. Szegény gyereken semmi sem segít, azt hiszem, örökké ilyen marad.
- Elmentek már? - tűnt elő a furgon mögül Blackwell göndör, kócos afroja, válaszul pedig továbbra is röhögcséltem. Scott mindig fel tudja dobni a napomat. Blackwell megvonta a vállát, aztán zsebre vágott kezekkel visszacsoszogott mellém, és óvatosan nekitámasztotta a hátát az ócska kocsinak. - Ugye tudod, hogy lesz meglepetés buli?
- Tudom - hervadt le a vigyor a képemről, és a kabátom zsebébe süllyesztettem átfagyott kézfejeimet. Kelly anyukája mindig is szívén viselte a sorsomat, talán mert ő is ismeri az anyámat. Minden egyes évben szervez nekem valami bulifélét a szülinapom alkalmából, ami valahol mégis jólesik. Elvégre valaki törődik velem, és kapok tortát, meg ajándékot...
- Majd lepődj meg - biccentett Blackwell, mire elvigyorodtam.
- Meg fogok, van benne gyakorlatom.
- Hé, srácok! - hallatszott a hátsó kijárat felől Alex kiáltása, mire felé kaptuk a fejünket. Félig lecsúszott róla a kabát, és alig kapott levegőt - valószínűleg egészen odáig futott.
- Hol a francban voltál? - támadta le rögtön jó barát módjára Blackwell, aztán kikapta Alex kezéből a kocsi kulcsait, és kinyitotta az ajtókat. Alex megrökönyödve állt ott egy másodpercig, aztán elnevette magát, és miután Blackwell bemászott a furgonba, visszavette a kulcsokat.
- Hol van Scott és Kelly? - kérdezte, miközben megkerülte a járművet, és bepattant az első ülésre. Elfoglaltam megszokott helyemet, miközben Blackwell a raktérből előredugta a fejét az ülés fölött, hogy halljon minket.
- Kelly a meglepetés bulimat szervezi - bólogattam beletörődve a sorsomba, mire Alex csak mosolyogva megrázta a fejét, aztán beindította a járgányt, és kigurult az úttestre.
- Ja. Scott meg gyalogol - szólalt meg Blackwell is, Alex pedig hunyorogva bámult a távolba, mintha valamit keresett volna. Követtem a tekintetét az út mentén. Egy alak baktatott a járda szélén, a kabátja a fejére volt húzva kapucni híján.
- Ott van az a barom - mutatott a kis sötét alakra Alex, aztán felgyorsított, hogy minél gyorsabban utolérje Scottot. A srác mellé érve lelassított az ő tempójára, én meg áthajoltam az ülésen, és lehúztam a jobb oldali ablakot, hogy kiszólhassunk neki. Blackwell teljes felsőtestével előrehajolt hátulról, nehogy kihagyja az alkalmat.
- Hé, Artmenson - szólt ki a lehúzott ablakon, mire Scott a szemöldökét ráncolva felénk fordult.
- Hé, de jó, álljatok meg. Lefagytak a lábujjaim - szólalt meg megkönnyebbülten, aztán látva, hogy Alex egyre jobban gyorsít, lassan kocogni, majd futni kezdett, és értetlen fejjel figyelte, ahogy az ablakon kihajolva röhögünk rajta. - Hé! Ne már, srácok! NE MÁR!
- Találkozunk a meglepetés bulimon - intettem neki egy utolsót, aztán Alex hangosan nevetve beletaposott a gázba, és szép lassan lehagyta Scottot.
- Szegény pára - rázta meg a fejét a tőle megszokott szarkazmussal Blackwell, és visszahúzódott a furgon rakterébe. Még lehetett hallani Scott kétségbeesett kiáltásait, de jó haverok módjára szimplán kiröhögtük. Ez a mi társaságunk.
 
*

- Végre - rontottam be Kellyék alagsorának ajtaján, majd miután kirázott a hideg, ledobtam a kabátomat a virágmintás kanapéra. Kelly pont akkor csattogott le a lépcsőn, furcsa módon ki volt öltözve. Mintha bulira készülne. - Van valami kaja?
- NE! - ordított rám Kelly, aztán leugrott a lépcső hátramaradt pár fokáról, és elém vetette magát, hogy még véletlenül se menjek a fagyasztó közelébe. Megrökönyödve figyeltem pár másodpercig, ahogy az ünnepi nadrágjában feszítő Kelly teljes testével ráborul a fagyasztó tetejére, aztán inkább lehuppantam a kanapéra. - Ööö, elromlott a... fagyasztó.
- Mi van benne, Kelly? - kérdezte Blackwell, miközben élvezve a kínos helyzetet vigyorogva bekapcsolta a kis színestévét. Kelly gyilkos pillantást vetett a bongyor hajú srác felé, aztán jobb híján felült a fagyasztó tetejére, és lóbálni kezdte a lábait. Néha nagyon hülye tud lenni. - Csak nem születésnapi torta?
- Nem - grimaszolt rá Kelly, miközben ütemesen rugdosta a hűtőszekrény oldalát. Halkan nevetve megráztam a fejem, aztán a lábammal előrenyúlva feltekertem a tévé hangjerejét. A szokásos Jeffersonék helyett a Charlie angyalai ment. Nem igazán színvonalas, de szórakoztató.
- Apám, az angyalok lassítva futnak - ugrott be közém és Blackwell közé hátulról Alex, aztán Aaronnal együtt perverzül vigyorogva a képernyő felé meredtek. Ilyenkor nem lehet velük mit kezdeni, egyszerűen ilyenek. Általában Kellyvel csak a szemünket forgatva összenézünk, aztán elhagyjuk a szobát, mielőtt bármelyik perverz haverunk elkezdené a "kibaszott dögösek" dumáját.
- Na jó, Kelly, feljössz? - tápászkodtam fel a kanapéról, Kelly azonban megrázta a fejét, és látszólag valami okot keresett, hogy engem is visszatartson.
- Ne menj, mert... Csőtörtés volt.
- Mi? - ráncoltam össze a szemöldökömet, és a srácokkal együtt felröhögtem a béna kifogás hallatán.
- Ja. Mindenhol áll a víz - bólogatott Kelly ragaszkodva az eredeti sztorijához, mire csípőre tettem a kezem.
- Akkor itt is beázott volna a plafon, nem? - mutattam a fejünk fölé, mire Kelly olyan "hagyjál már" tekintettel pillantott rám, végül pedig megadta magát.
- Oké, meglepetés bulid lesz! Basszus! - ugrott le ingerülten a fagyasztó tetejéről én meg villantottam egy nyertes vigyort. Kelly sosem tudott rendesen hazudni, vagy titkot tartani - így vagy úgy, de mindig elárulta magát. - De ha nem lepődsz meg, a hajadra kenem a tortádat.
- Lesz tortám?
- Francba - motyogta maga elé Kelly újabb kudarcba fulladt titoktartása után, mire elnevettem magam, és visszaültem Alex mellé. Kelly levetette magát az egyik fotelbe, és idegesen megrázta a fejét. - Jó, igen, lesz tortád. De többet nem mondok.
- Rohadjatok meg, ribancok! - rontott be a pince ajtaján Scott, aztán idegesen trappolt el a fagyasztóig, és feltépte az ajtaját. Valószínűleg szokása szerint meg akart minket dobálni jégkrémmel, de megakadt a szeme valami máson. - Apám, csokitorta! Kié?
- Vickié, te idióta! - pattant fel Kelly, aztán félrelökte Scottot, és lecsapta a hűtő tetejét. Scott egy pillanat erejéig elfelejtette, hogy ott hagytuk az út szélén, de nem sok idő kellett hozzá, hogy újból eszébe jusson.
- Mind a három baromarc bekaphatja! Forduljatok fel! - mutatott felénk a mutatóujjával idegbajosan, aztán lerángatta magáról a kabátját, és a földhöz vágta. Csendben figyeltük, Blackwell halkan el is röhögte magát. - Szétfagytak a golyóim!
- Oké, elég - szólt rá Kelly, miközben mi hárman a kanapén hatalmas nevetésben törtünk ki. Scottból tényleg csak egy van. Magas, izmos, jóképű, azt hinné az ember, hogy esze is van egy kicsi, de ez téves feltételezés. Ami az agyára jutott volna, az mind a kinézetébe került. Szokott is vele hencegni, hogy túl jóképű hozzánk, de egyrészt ez nem igaz, másrészt meg amikor közöljük vele, hogy túl ostoba hozzánk képest, akkor általában egyetértően bólogat.
- Oké, Vicki, nevess csak. Nem kapsz tőlem ajndékot.
- Jaj, ne - morogtam magam elé szarkasztikusan, mire Scott elmebajosan toporgott egy ideig, aztán felviharzott a lépcsőn. Blackwell vigyorogva megrázta a fejét, és visszafordította a tekintetét a Charlie angyalaira.
- Hülye barom - mondta, miután Scott hangos cipőcsattogással felért a lépcsőn, ami a konyhába vezetett.
- Sziasztook - lépkedett le vidáman a lépcsőn Kelly - a lányához hasonlóan magas, és fiatalos - anyukája dallamos hang kíséretében, aztán mosolyogva megállt előttünk.
- Csókolom - mormogtuk egyszerre Alexszel és Blackwellel, miközben egy pillanatra sem emeltük le a tekintetünket a tévé kis képernyőjéről.
- Alex, Aaron, Kelly, feljönnétek segíteni a... a szatyrok kipakolásával? - szólalt meg újra Mrs. Brooks, mire a három említett nemtetszését kinyilvánítva, nyögdécselve tápászkodott fel kényelmes helyéről. Elvigyorodtam, és a tenyerembe temettem az arcom. Nem hiszem el, ebben a családban senkinek sincs érzéke a meglepetések kezeléséhez. - Vicki, te ne! - szólt még vissza Kelly anyukája a lépcsőről visszakukucskálva, a többiek meg sorban vállon vertek, és felcaplattak a falépcsőn a konyhába.
Csendben vigyorogva vártam a megszokott "Vicki, feljönnél egy pillanatra?" kiabálást Kelly anyukájától, meg az utána következő "ssss, jön!" meg "maradjatok csendben!" pisszegéseket. Egyetlen szülinapom sem telhet el másképp.
- Vicki! Fel tudnál jönni egy pillanatra? - hallottam egy fél perc néma csend után Mrs. Brooks hangját, mire elröhögtem magam, és feltápászkodtam a kanapéról.
- Persze - kiabáltam vissza, és komótosan elindultam felfelé a konyhába. Kelly anyukája még pisszegett egy kicsit, aztán ahogy felértem, teljes némaság fogadott. Félmosollyal az arcomon sóhajtottam egyet, aztán belöktem a nappaliba vezető fehérre mázolt csapóajtót és igyekeztem ártatlan fejet vágni.
- Meglepetééés! - ordították felém teljes erbedobással mindannyian, mire meglepődve a százdecibeles kiáltástól hátratántorodtam. Kelly anyukája vigyorogva leszaladt az alagsorba a tortáért, Kelly apukája azonnal el is vonult a konyhába a szokásos munka utáni újságolvasása miatt, a többiek meg röhögve figyelték, ahogy bátortalanul beljebb lépek a szobába.
- Hű, Vicki, profi meglepődött arc - bokszolt gyengén vállon Blackwell, és a kezembe nyomott egy becsomagolt dobozkát. Elvigyorodva forgattam a kezeim között az ajándékot, aztán felpillantottam.
- Kösz. De tudod, egy papírcsákóval a fejeden oda a tekintélyed.
- Bakker - tépte le a fejéről idegesen Blackwell a színes papírsipkát, aztán a nem mesze álló Scotthoz vágta. - Mrs. Brooks erőltette rám, pofa be.
- Aha, oké - bólogattam egyetértően, miközben egy mozdulattal letéptem az ajándékról a bénán összeragasztott csomagolást, és meglestem, mit rejt. - Pink Floyd kazi, kösz!
- Kellyé, úgyhogy pszt - súgta oda közelebb hajolva Aaron, mire elnevettem magam, aztán gyorsan visszacsomagoltam a lopott ajándékot. Kedves.
- Az enyémet, az enyémet - ugrott oda Kelly is, mire mosolyogva átvettem tőle a fekete papírba burkolt dobozkát, és kinyitottam a tetejét. Egy picike, piros színű gyertya volt benne, és mézédes málnaillatot árasztott magából. - Illatgyertya! Na?
- Hű, Kelly, kösz - mosolyodtam el megint, aztán átöleltem őt. Scott végül mégis odaadta az ajándékomat, egy zacskó gumicukrot, ami nem meglepő módon már fel volt bontva. De nem is Scott lett volna, ha nem ette volna meg a felét.
- Tűzőgéppel tűzted össze? - röhögtem el magam, látva a kis kapcsokat, amikkel valószínűleg megpróbálta elrejteni, hogy már előttem kinyitotta a zacskót.
- Aha, de rohadt finom, kóstold meg - bólogatott Scott meggyőződve az igazáról, mire felpillantottam rá, és inkább visszaadtam neki a gumicukrot.
- Oké, tudod mit? Neked adom, és edd meg.
- Baró, kösz!
- Hé, Vicki - lépett oda Alex is, mire akaratlanul is elvigyorodtam. Egy nagyobb becsomagolt valamit nyomott a kezembe, aztán amilyen gyorsan megölelt, olyan gyorsan el is engedett. - Boldog szülinapot.
Kipirult arccal ültem le a nagykanapéra, aztán lassan leszedtem a csomagolást. Közben mindenki körém gyűlt, izgatottan várták, mit szólok az ajándékhoz.
- Mindannyiunktól kapod - tisztázta a helyzetet Kelly, mire nem szaroztam tovább, egy mozdulattal letéptem a díszpapírt, és a földre hajítottam. Egy kép volt benne. A fotó tavaly készülhetett, Kellyék kocsifeljáróján. Scott áll a kép legszélén, és fotogén alkatához híven hófehér mosollyal vigyorog, miközben a keze érdekes módon a kosárpalánk tartóoszlopához van ragadva. Mellette Blackwell fetreng a földön a röhögéstől, fél kezével a hasát fogja, a másikkal a szemét törölgeti. Kelly Scott kezénél babrál valamit, megpróbálja leszedni a vasrúdról. Alex is a palánk mellett ácsorog, a nyakában velem, miközben látszólag hatalmas röhögések közepette megpróbálok belemászni a két méter magasban lévő kosárba. És Pam is rajta van a képen - Scott háta mögött járkál éppen sértődötten, a szája pedig természetesen beszédre nyílik, egy pillanatra se fogja be. Talán Mrs. Brooks készíthette a fotót, neki van rendes fényképezőgépe. A kép gyönyörűen fel volt nagyítva, és még egy rendes fakeretet is szereztek hozzá. Egy pillanatig meghatódottan néztem a fotót, aztán Scott hülye vigyorára tévedt a tekintetem, és bár nem illet a szívfacsaró pillanathoz, de muszáj volt elröhögnöm magam.
- Ez volt az, amikor Scott odaragasztotta magát a palánk rúdjához.
- Igen, én hülye meg megpróbáltam neki segíteni - rázta meg a fejét Kelly, mire felnevttünk.
- Kurva vicces volt - bólogatott Blackwell nosztalgiázva. - Kár, hogy nincs lefotózva, amikor belemásztál a kosárba.
- Aztán Scott is belemászott, és beragadt - szólalt meg Alex is, mire Scott felháborodva vállba bokszolta.
- És Pam... - mutattam a kép szélén virító szőkeségre.
- Nem tudtuk levágni, mert akkor nem lett volna benne a fejem - mutogatott Blackwell is a fotón, mire biccentettem. Mindjárt értem.
- Köszönöm, srácok, ez... Ez nagyon frankó ajándék - vigyorodtam el, mire a többiek egy "óóóóó" kíséretében egyszerre a nyakamba borultak, pedig tudták, hogy utálom a nyálas-csöpögős, romantikus filmbe illő pillanatokat. - Ne... Ne!
- Most tessék jönni, Mrs. Brooks! - kiabálta Blackwell, aztán Kelly anyukája besietett a nappaliba fényképezőgéppel a kezében, és pont lekapta az ölelkezős pillanatot, még mielőtt lelöktem magamról a srácokat, akik röhögve nézték, ahogy dühöngve felpattanok. Akármennyire is volt olyan nyálas az a pillanat, életem egyik legjobb szülinapja volt. Főleg, mert utána leléptünk a Tracksbe, és kaptunk Dannytől egy-egy doboz sört, szülinapom alkalmából. Sosem felejtem el.
 
 

 

2 megjegyzés:

  1. Drága Rose!

    Ma ilyen kommentírós hangulatba keveredtem, és a nagy karácsonyi rokonlátogatások és utazgatások közepette végre-valahára volt időm elolvasni ezt a fejezetet, úgyhogy most már igazán muszáj írnom valamit.
    Bár az előző két fejezethez nem kommenteltem, megemlíteném, hogy azokat is imádtam, de talán minden eddigi közül ez sikerült a legjobban, ezúttal röhögtem a legtöbbet a szereplők marhaságain, ennek a hangulatát, légkörét élveztem legjobban, úgyhogy remélem, még sok, hasonlóan jó fejezetet olvashatunk a blogon. :) Talán nem ez a legeseménydúsabb történet, amit valaha olvastam, de minden bizonnyal a leghumorosabbak közé tartozik, a hangulata, az események magával ragadóak, s szinte azonnal kedvenc lett mind a történet, mind a zseniális szereplők, akiket már most imádok. Remekül leírtad Vicki születésnapját, a titkot tartani képtelen Kellytől (és anyukájától) kezdve a képtelen ajándékokon át egészen a fénykép leírásáig minden mozzanatot élvezet volt olvasni, rengeteget nevettem, és alig várom már a következő részt! :D

    with love,
    Addie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Addie!
      Kitörő örömmel olvastam a kommentedet, és nagyon boldog vagyok, hogy leírtad a véleményed, sokat lendít a lelkesedésemen egy-egy dicsérő szó. :) Örül a szívem, hogy ezek szerint tényleg sikerült olyan hangulatosra írnom a fejezetet, mint amilyenre terveztem. Remélem, a további részek sem okoznak majd csalódást! :)
      Ölel, Rose

      Törlés