Chapter #1

1975. szeptember 18. du. 15:42

Strattford, Tracks

 - Ez az új verdád? - vonta fel a szemöldökét Kelly, aztán karba tett kézzel közelebb ment, és undorodva nézett végig a rozsdás, koszos és leharcolt furgonon. Hiába mondja, hogy ő már rég levetkőzte a jókislányos énjét, az ilyen helyzetekben látszik rajta, hogy milyen körülmények között nevelkedett. Alex büszkén feszített a kocsi mellett, aztán megragadta a hátsó ajtó kopott kilincsét, és feltépte az ajtót.

- Fasza, mi? Nézzétek, mennyi hely van itt!

Én is közelebb léptem, és behajoltam a nyitott ajtón keresztül az elöl lévő ülések mögött tátongó, üres térbe. Dohos volt, és mocskos, mégis tetszett. Bemásztam, mire a furgon nyekkent egyet. Alex-szel összenézve felröhögtem, Kelly meg továbbra is fintorogva hátrébb lépett.

- Már ne is haragudj, Alex, de ez rohadt ócska. És büdös is.

- Te vagy rohadt ócska és büdös is - motyogta az orra alatt Alex Kelly-től elfordulva, mire rögtön kitört belőlem a nevetés.

- Mi?

- Semmi - mondtuk egyszerre Alex-szel, Kelly pedig morogva toporgott a járdán. A következő pillanatban kicsapódott a Tracks ajtaja, és Blackwell rontott ki rajta.

- Öljetek meg!

- Mi van? - pillantottam rá vigyorogva, aztán leültem a furgon nyitott ajtajába, és lóbálni kezdtem a lábam. Blackwell morgott egyet, majd idegesen beletúrt a fején lévő göndör sörénybe.

- Ez a két idióta már megint engem basztat a hülyeségeivel - intett ingerülten a büfé ajtaján kilépő Pam és Scott felé. Hangosan vitatkoztak - Pam éles hangneme pár méterrel arrébb is majd' megsüketített. Scott látszólag próbált bele-beleszólni a vitába, de a kis szőkeség nem hagyta szóhoz jutni. Konkrétan magával veszekedett. - Vagy ők halnak meg vagy én. Válasszatok.

- Mi van már megint? - kérdeztem félmosollyal a mellénk lépő zajos párocskát, mire Scott felém fordulva belekezdett volna a mondandójába, Pam azonban ránk se hederítve tovább mondta a magáét.

- ...ha egy kicsi figyelmet is szenteltél volna nekem, talán nem kellett volna...

- Pam, kuss! - szólt rá Alex megelégelve a helyzetet, mire Pam megszeppenve elhallgatott. Nem sokáig tartott a csend, egy pillanat múlva már Alex-nek is nekiesett, aki idegesen röhögve fordult el tőle, és jobb híján befogta a fülét.

- Mi van? Te csak ne parancsolgass nekem!

- Te mondod? - motyogta felém alig hallhatóan Kelly, mire óvatosan elnevettem magam. Az a szőke kis bolha viszont mindent hall, és mindent lát, úgyhogy mi sem úsztuk meg ordibálás nélkül.

- Ti meg pláne maradjatok ki ebből! Én mindent megtettem, hogy befogadjatok a béna kis csapatotokba, de nektek még én sem vagyok elég jó! Nekem...

- Pofa be! - üvöltötte el magát mellettem Blackwell, mire nem csak mi, de még Pam is rémülten elnémult. Scott abbahagyta a durcás nyavalygást, Kelly befejezte a körmei piszkálgatását, Alex pedig - mint mindig - most is élvezte a feszült hangulatot. - Én, én, ÉN! Rohadtul elegem van már belőled! Mindenkinek elege van belőled!

Pam meghökkenve, az arcára dermedt ijedtséggel hallgatta Blackwell szavait, aki szokásához híven hamar kijött a sodrából.

- Egy idegesítő, elkényeztetett hülye kis picsa vagy, aki nem képes elfogadni, ha nem körülötte forog a világ! - ordította tovább Blackwell, és a hatás kedvéért közelebb is lépett Pamhez, aztán halk, fenyegető hangnemre váltott. - Tedd meg nekünk azt a szívességet, hogy egy várossal arrébb kergeted a halálba a körülötted élőket.

Kelly hozzám hasonlóan kicsit elfordult, és a kezét is a szája elé emelte, hogy biztosan ne látsszanak a kitörni készülő röhögés jelei. Alex nem volt ilyen tapintatos, belevigyorgott Pam képébe, Scott pedig önmagához hűen idiótán vihogni kezdett. Volt barátnője hamar feleszmélt az előbbi döbbenetből, és ezúttal felháborodva kezdte újra az egészet.

- Scott! Te hagyod, hogy ez így beszéljen velem?

- Most mit csináljak, vicces volt - szabadkozott Scott, aztán megint elröhögte magát. Na igen, mint ahogy azt már korábban is mondtam, nem egy észlény. Pam dühtől vöröslő fejjel, némán hápogott egy darabig, aztán hisztérikusan hadonászva elrohant.

- Scott. Ha még egyszer idehozod ezt a nyikhajt, felrúglak a Holdra - emelte fenyegetően a mutatóujját Blackwell Scott felé, az meg csak nevetett tovább, mint egy idióta. Alex a fejét rázva megkerülte a furgont, és beült a volán mögé, én pedig előremásztam az ülések háttámláján keresztül.

- Pattanjatok be!

Kelly még befért előre (csak mert egy nagy, hosszú ülés volt), Scott meg Blackwell pedig beugrottak hátra, az üres és koszos térbe. Blackwell kettőnk között előredugva a fejét dumált Alex-nek és nekem a tegnapi kalandjáról (nem figyeltem, de azt hiszem épp füvet vett a bódésornál csövező hippitől, és megjelent egy zsernyák, vagy valami ilyesmi), Scott pedig hátul vergődött, mert ki akarta próbálni, hogy felborulunk-e, ha nekiugrik a furgon belső oldalának.

- Hagyd már abba, te idióta - szólt hátra a visszapillantóba nézve Alex, mire Scott értetlenül előredugta közöttem és Kelly között az arcát.

- Miért?

- Mert felborulunk? - fordult felé egy lenéző pillantással Kelly.

- Nem biztos, azt akarom kipróbálni.

- Artmenson, nem kell kipróbálni, tudjuk, hogy felborulunk - löktem egyet az arcán, mire hátrabillent, és hatalmas dörrenéssel érkezett a furgon kemény padlójára.

- A gerincem, basszus!

- Kuss már, nem lehet így vezetni - röhögött Alex, Blackwell viszont rendületlenül folytatta a zsarus sztoriját, Scott meg sértődött kisgyerek módjára szidott engem a hátam mögött.

- Nincs zenéd? - szólalt meg mellettem Kelly, miután abbahagyta az ablakra lerakódott koszrétegbe való rajzolgatást.

- Még nincs.

- De szar, haver - hajolt újból előre Scott, Alex-nek pedig akkorra valószínűleg már rohadtul elege lett belőlünk.

- Majd lesz, nyugi - emelte meg a hangját, annak ellenére, hogy Blackwell még mindig beszélt. - Holnap veszek egy rádiós magnót.

- Hé, emberek, beszélek. Basszus! - kiáltotta el magát Blackwell, mire Scott esetéhez hasonlóan az arcára nyomtam a tenyerem, és hátralöktem. - Vicki, lehet, hogy lány vagy, de ha kiszállsz, megütlek.

- Szerintem Vicki erősebb, mint te, úgyhogy ne próbálkozz - pillantott rá Alex a tükörből, mire Kelly felnevetett.

- Égés! - kiáltotta hátul Scott, a következő pillanatban pedig csak egy ütés hangját lehetett hallani, és Scott fájdalmas nyivákolását.

- A francba, miért ütlegelsz folyton?

- Mert ütnivaló vagy.

- Kuss legyen már! - szólt újra közbe Alex, ezúttal üvöltve. Ismerős környékre értünk. Szép kis kertesházak emelettel, kocsifeljáróval, garázzsal, rendezett sövénnyel. Ez a mi utcánk. Néha elgondolkodom, hogy anyám háza hogyan került ezek közé a rendes családi házak közé, de aztán sohasem jutok semmire. A mi telkünk az utca legkoszosabb és legcsúnyább házát hordja magán - talán Blackwellékén kívül, az ő otthonuk viszont két utcával feljebb van. Tulajdonképpen tehát érthető, hogy miért csak aludni járok haza. A nap többi részét vagy Kelly-ék alagsorában, vagy a Tracksben töltöm. Ja, meg esetleg a suliban.

- Miért gyorsítasz? Mindjárt ott vagyunk - pillantott Kelly Alex felé, aki gonosz vigyorral nézett vissza ránk.

- Kapaszkodjatok, oké? - felelte, miközben hátul Blackwell és Scott vitája szokás szerint kezdett átmenni bunyóba. Alex szinte tövig nyomta a gázt, aztán Kelly-ék háza előtt beletaposott a fékbe. Mi, hárman elöl megúsztunk bármiféle ütközést, Artmenson és Blackwell már kevésbé. Teljes erővel az ülések hátuljának csapódtak.

- Bazdmeg, hülye vagy? - reagált elsőként Blackwell, Alex pedig az ezután következő tettére számítva vigyorogva elhajolt a hátulról érkező kéz elől.

- A gerincem! Basszus, lebénulok miattatok - dühöngött Scott, aztán kicsapta a furgon hátsó ajtaját, és morogva kipattant belőle. Röhögve pacsiztam egyet Alex-szel, aztán Kelly-t követve kimásztam a szakadt ülésről. Alex felkanyarodott Kelly-ék kocsifeljárójára, aztán leállította a motort. Nem vártuk meg - a megszokott mozdulatokkal megkerültük a szép, virágokkal körülvett házat, és a hátsó falnál kezdődő, lépcsős lejáró felé fordultunk. Az elöl haladó Scott még mindig feldúltan berontott a virágmintás függönnyel díszített, ócska faajtón. Utána Kelly, Blackwell, majd én. Félig nyitva hagytam a mögöttünk lemaradó Alex számára az ajtót, aztán beljebb léptem. Alsóban, amikor felfedeztük magunknak ezt az alagsort, még dohos, és koszos volt. Most is koszos, de a pinceszag helyét átvette a parfümjeink (nagyrészt Pamé) illata, a frissen mosott ruha és néha a fű illata. Bár az utóbbit mindig megpróbáljuk elnyomni füstölővel, néha azért érezni azt a jellegzetes szagot. Eddig senki sem szólt érte, úgyhogy mindegy is.

- Baró, megint tele vagyok kék foltokkal - durcázott Scott kisfiúsan, miután a dzsekijét lekapva megvizsgálta a karjait.

- Úristen, Artmenson bekékült, hívjátok a törpöket!

- Aaron, kussolj - pillantott felé Scott, én pedig röhögve lehuppantam Kelly mellé a pici virágmintákkal teletömött, puha kanapéra. Minden cucc, ami ott volt, Brooksék régi holmijait jelentette - de hogy őszinte legyen, az anyám házában lévő bútoroknál még így is messze jobbak voltak.

- Anyád Aaron - reagálta le a tőle megszokott haláli nyugalommal Blackwell, aztán leült a szokásos helyére, a földre ledobált párnákra. Hátát nekivetette a mögötte levő fotel oldalának, miközben Kelly feltápászkodott mellőlem, és vigyorogva benyomta a falnál lévő kis színestévét. Na igen, egy Brooksék által leselejtezett színestévé. Ez alapján elképzelhető, hogy milyen televízió van a nappalijukban.

- Anyám Bethany, te hülye - vonta fel a szemöldökét Scott, és felénk pillantott, amolyan "tiszta idióta, igaz?" pillantással. Gyakran néz így, nem is sejtve, hogy valójában minden ilyen esetben ő az idióta.

- Úristen, érzem, hogy öngyilkosok lesznek az agysejtjeim, miközben veled beszélgetek - vetett oda egy lenéző pillantást Blackwell, aztán visszafordult a tévé képernyője felé. Épp a Jeffersonék ment, egy újabb sorozat, amit mindenféle gátlás nélkül, szórakozás gyanánt kritizálhatunk és szidhatunk. Mi speciel erre használjuk a tévét. Mint mindig, most is halkan nevetve reagáltunk Scott és Blackwell "eszmecseréjére", ami jóformán csak Blackwell felől nevezhető eszmének.

- Az agysejtjeidet te magad ölöd meg, mert még bennük sem bízol - morogta sértődötten Artmenson, mire Blackwell némán megrázta a fejét, és karba font kezekkel meredt a képernyőre.

- Na, mi van? - lépett be az ajtón Alex, és előttünk átslisszolva azonnal a fagyasztóhoz lépett.

- Nekem is passzolj - emelte fel a kezét Scott, a következő pillanatban pedig egy műanyag csomagolású jégkrém repült felé. Természetesen nem tudta elkapni, de már megszoktuk.

- Nekem is - vágta rá Kelly, Alex pedig meg sem várva a további kiabálásokat egy szép íveléssel a kanapé előtt álló kis dohányzóasztalra hajított három jégkrémet. A tévé képernyőjén tartva a tekintetünket, némán nyúltunk mindhárman a jeges édességért. Alex vett magának is egyet, aztán visszacsukta a fagyasztó tetejét, és lehuppant a fotelbe. Ilyenkor otthon érzem magam. Nem csinálunk semmi különöset, mégsem unatkozom. Ha ez mégis megtörténne, hát... A többiek biztosan megtörik a szürke hétköznapokat valami idiótasággal.


Nos, ennyi lett volna az első fejezet. Remélem tetszett Nektek! Hatalmas köszönet az eddigi pipákért és feliratkozásokért, nagyon hálás vagyok, amiért rögtön a prológus közzététele után bizalmat szavaztatok nekem! Puszi, Rose